Buda Béla

Kommunikáció – kontextusok – kultúrák

 

A kommunikációs viselkedés összetettségéről
A kommunikáció ma az érdeklődés homlokterében áll a közvéleményben és a tudományban egyaránt, jórészt a sok új, a mindennapi életet forradalmasító kommunikációs eszköz miatt. Érezzük nagy jelentőségét, aránylag keveset tudunk róla, és ismereteinket nem tudjuk eléggé hasznosítani emberi, társadalmi problémák megoldására.
    Kevés tudásunk persze relatív megállapítás; ahhoz képest lehet kimondani, hogy már a 20. század is a kommunikáció forradalmának időszaka volt, és második felében a kommunikációval szerteágazó, kiterjedt, interdiszciplináris tudományterület foglalkozott (erről képet ad: Griffin 2001, Anderson 2005), mégis mindennek viszonylag csekély a hozama.
    Két fő okát láthatjuk ennek. Az egyik ismeretelméleti. A kommunikáció annyira része lényünknek és életünknek, hogy nehezen tudjuk megragadni, vizsgálat tárgyává tenni. Ahogy Moliére Monsieur Jourdan-je egyszer meglepve fedezi fel, hogy ő egész életében prózában beszélt, nekünk is fel kellene fedeznünk, hogy párbeszédeink is kommunikációk csakúgy, mint minden társas, szociális megnyilvánulásunk. Munkánkban is sok szinten, és folyamatosan kommunikálunk, még ha mesterséget folytatunk, földet művelünk, vagy tervezőasztal mellett ülünk is. Kommunikálnak ruháink, tárgyaink, sőt, különös kommunikációk zajlanak bennünk – a külvilág leképezései nyomán --, ha gondolkodunk, fantáziálunk, emlékezünk. Mindezekre a jelenségekre, tevékenységekre pedig más fogalmaink, tradicionális elméleteink vannak; nehéz őket átnevezni, átértelmezni, objektíven vizsgálhatóvá tenni (Buda 1994, Terestyéni 2006).
    Értelmezés és objektiváció – a kommunikáció nagy dilemmája, megértési és megismerési nehézsége. A kommunikáció egyszerre objektív valóság és interpretáció, magyarázó elv, elemzési perspektíva. Az emberi tekintet mozgása, rögzülése, jellege megfigyelhető, valóságos; a személyközi vagy társas térben a tekintetek kommunikációja is követhető. Ám ennek „jelentése”, funkciója, hatása önmagában már nem kutatható; kellenek hozzá elméleti keretek, és ezek már egyre távolítanak a tárgyi világ feltárásához alkalmas módszerektől; itt feltevésekre és elméletekre vagyunk utalva. Csak néhány példa arra, hogy mit jelenthet a szemek mozgása és a tekintetek összekapcsolódása: érdeklődés, ismerkedés, kihívás, sokféle szabály megsértése (pl. „tiltott” tekintési területek szemügyre vétele), megerősítés, kérdés stb. Mindezekben olyan fogalmak merülnek fel, mint illem, szabály, minőség, hiba, patológia stb.
    A másik ok – mely szerint a kommunikáció igen összetett és sokrétű -- is összefügg azzal, hogy a kommunikáció használatától és megszokott élménymódjaitól nehezen tudunk elszakadni és elvonatkoztatni. Volt szó a tekintetről, a ruhákról és a tárgyakról, a beszédről. Megannyi – sok tucat – ilyen „csatornája” van az emberi kommunikációnak, ezek azonban egyszerre és folyamatszerűen, ugyanakkor interaktív módon, vagyis mindig másokkal kölcsönhatásban működnek. A „mások” közvetett is lehet. A szociálpszichológia klasszikus meghatározása, hogy e diszciplína tárgya minden olyan emberi megnyilvánulás, amely a másik ember valós vagy implikált jelenlétében, azzal kölcsönhatásban, arra vonatkozóan bonyolódik le. Az implikált társ a szociális világ fontos alkotórésze. Az üres templomban is úgy viselkedünk, mintha mások is lennének ott; a közlekedési szabályok akkor is érvényesek, ha más jármű (és abban másik ember) nincs a látóterünkben stb.
    A kommunikáció ugyan lebontható mozzanatokra (pl. tekinteteket lehet tanulmányozni), de ami jelentős és érdekes benne, az „csomagokban”, tranzakciókban, keretekben zajlik. Maga a „tranzakció” is metafora, valamiféle bonyolítást, végrehajtást jelent; ha jobban körül akarjuk írni, akkor még bonyolultabb metaforákhoz kell folyamodnunk. Például, dramaturgiáról, játszmáról, szcenárióról beszélünk, vagy szertartásról, kihallgatásról, miséről (ahol az egymás mellett levő emberek kezet fognak, és szót váltanak egymással), tárgyalásról (ahol érdekekről van szó, és indulatok feszülnek egymással szemben), vagy hétköznapiasan szólva: ismerkedés, meggyőzés, békülés, társasjáték stb. folyik.
    Ma még a kommunikáció tudománya révén sem a megismerésben, sem a tevékenységben nem tudunk – számottevő mértékben – hatékonyabbak lenni, mint természetes emberi valónkban (ha a kommunikáció jelenségeire egyáltalán figyelünk, és abban reflexív – vagyis önmagunkra és másokra gondolva, elemző és tervező – módon veszünk részt). Nagyon sok szempontra kellene ugyanis tekintettel lennünk, és ezt a mindennapi társas viselkedés tempója nem teszi lehetővé, de a cselekvő embert is hajtják belső szükségletei, céljai. A személyiségfejlődés és a szocializáció során nagy kommunikációs rutinra teszünk szert, amit azután öntudatlanul használunk. Szókratész ismert paradoxona, hogy a hatékony társadalmi cselekvő – pl. a művész, a mesterségben alkotó vagy a szónok – nem tudja megmagyarázni, mit miért tesz (jól), azt legfeljebb célzott és kitartó kérdezéssel ki lehet szedni, ki lehet „bábáskodni” belőle. Ez nagyon is érvényes a kommunikációra. Az elméletek alapján inkább utólag lehet tisztázni, mi történt megfelelően és jól, illetve milyen hibák fordultak elő. De az összefüggések hatalmas rendszerét, amely a kommunikációs viselkedést, illetve a relációkat irányítja, nem látjuk még megfelelően át a tudomány oldaláról; itt még sok kutatásra van szükség.

A kontextus példája
A kommunikációban – és általában az emberi és társadalmi jelenségekben és folyamatokban – semmi nem áll önmagában, és nem is érthető vagy értelmezhető ily módon. Minden valamilyen kontextusban, illetve kontextusok rendszerében beágyazott. A hétköznapi kommunikációs eseményekben ezt ösztönösen tudjuk, viszont kifejteni, kibontani már sokkal nehezebb. A „kontextus” is metaforikus kifejezés; szövegkörnyezetet jelent, és azt fejezzük ki vele, hogy a fogalmak és közlések gyakran csak az őket körülvevő szöveg, a velük kapcsolatosan használt kifejezések, a tematikus háttér, az utalások révén érthetők. Minden nyelvben vannak többjelentésű szavak, ún. poliszémák; ezek értelmét is a szövegkörnyezetből találjuk ki, és mások számára is ennek segítségével tesszük érthetővé. A leírt, egyszerű szöveg is sokszorosan kontextuális, hiszen nemcsak a nyelvtől függ, hanem keletkezési korától, szerzőjétől, a szöveg funkciójától vagy éppen a közelítés módjától. (Az ókortudományokban fontos pl. a szövegkritika, amely a lehetséges elírásokat, hibákat veszi számba – West 1999.) A kommunikáció kontextusai pedig szinte áttekinthetetlenül sokrétűek (Reboul, Moeschler 2000). Szisztematikusan nem is lehet leírni őket, csak jelezni bonyolult természetüket. Főbb meghatározóik: a szabályok, a helyzetek, a személyek, a tisztségek, a rangok, a szerepek, a kapcsolatok; ezeken belül folyamatok, előzmények, célok stb. A meghatározók részben absztrakciók, részben nehezen választhatók el egymástól.
    Szinte minden kommunikáció szabályokat – tehát kölcsönösen ismert, elvárt, érvényesnek elfogadott előírásokat – követ. Idegenekkel „illendően” kell érintkezni, szóba elegyedni; ismerősöket köszönteni kell, a nők és idősek tiszteletet és udvariasságot igényelnek, az egyenruha hatalmat jelent, az intézményen belüli ügyfélkapcsolatban alárendelt helyzetben vagyunk, tehát engedelmeskednünk kell stb. Ha egy helyzetbe ismételten belépünk, a másik fél emlékszik a korábban lezajlott beszélgetésekre (vagy ha nem, emlékeztetjük rá, visszautalunk, ún. anaforális kommunikációval élünk – Pléh 1994), és a kommunikáció esetleg gyorsan, fél szavakban zajlik, amelyeket a kívülálló nem is feltétlenül képes követni. Ugyanez gyakori az emberi kapcsolatokban, a közös kommunikációs múlt – a pszichológiában ezt Mérei Ferenc az együttes élmények kategóriájába sorolta (Mérei 1975) – nagyon összetett kontextust jelent. Hosszantartó és intim kapcsolatokban -- pl. házasságban, szülő-gyermek viszonyban, bensőséges barátságban stb. – apró rezdüléseknek is súlyos jelentőségük, összefüggések rendszerét felidéző „helyi értékük”, meghatározó következményük lehet, miközben mások számára akár észrevétlenek is lehetnek, vagy más, hasonló jellegű kapcsolatban más jelentésük lehet.
    Az emberi helyzetek nagyobb normatív rendszerek részei. Például, sajátos szabályok érvényesülnek termelő munkahelyeken, hivatalokban, egyházi intézményekben, büntetés- végrehajtásban, sportpályákon vagy nyilvános rendezvényeken. A társadalomlélektan szerepeknek nevezi azokat az előírásokat, amelyek egy-egy kommunikációs viszonyt meghatároznak. Ezek a kommunikációs viselkedés keretei. Jogokat és kötelezettségeket tartalmaznak. Az általános normákon belül sok az egyéni variáció; ez általában az interakció, a találkozás folyamatában alakul ki, majd pedig válik esetleg sajátossá, akár a kereteket feszítővé is. Hivatalos helyzetekben esetleg titkolni kell a fennálló ismerősi kontextust. Például, nem lehet tegeződni, „bizalmaskodni”; a kapcsolat körülményeire csak finom, rejtett jelzések utalhatnak, sokféle helyzetben egyenesen tiltott lehet a személyesség, illetve a személyes viszony: az orvos nem udvarolhat a páciensének, a börtönőr nem barátkozhat a rabbal, a tanár nem kedvezményezhet, „szerethet” vagy „utálhat” egyes tanulókat stb. Mint tudjuk, a valóságban persze mindig, minden megtörténhet, de a szabályok ereje nagy, és az ilyen szabályok előírásrendszere biztosítja a társadalmi rendet, azaz teszi lehetővé a viselkedés vezérlését a különböző vonatkozásokban, illetve azon belül is a szabályozást, amely részben alapfokú, „homeosztatikus”. Például, a normától eltérő viselkedést visszajelzésekkel tereljük vissza a szokott keretek közé. Itt a kicsit hosszabb, fókuszált tekintet, a kérdő nézés, az összevont szemöldök általában hatékony; ritkán van szükség a formális figyelmeztetésre, a norma explicit felidézésére. Ám lehet a szabályozás „morfogenetikus”, vagyis egyezkedő, építkező, a helyzeti vagy a kapcsolati kontextuson belül új, egyedien közös normákat kezdeményező. A megnyilvánulások, jelzések, szóbeli közlések, az összetett viselkedésformák óriási választéka áll rendelkezésünkre, a nyílt rendszerszerű, alakuló kommunikációban a belső, relációs szabályok minden eleme körül ellentétek, viták, huzakodások, visszalépések és újólagos érvényesítések dinamikája bontakozhat ki, anélkül, hogy a kommunikációban lévőkben pontosan tudatosulna, hogy mire megy ki a játék, mi folyik, milyen „forgatókönyvek” szerint viselkednek a felek. Gondoljunk csak az üzleti alkukra, az udvarlásra, a munkahelyi emberi problémák kezelésére, a nevelés helyzeteire stb.!
    A helyzetek – a szituációk (szokták ezeket közvetlen kommunikációs színtereknek is nevezni, pl. Horányi 2007) – elsődlegesen szervezeti viszonyokban kötöttek. Például, orvosi rendelőben, iskolában, koncertteremben vagyunk; általánosabban pedig intézményekben, amelyek történeti hátterű, a társadalmi élet fenntartásához szükséges funkciókat ellátó, tradicionális formákat őrző, hagyományos értékeket is kifejező, többnyire konzervatív szervezetek. A megkülönböztetésre azért van szükség, mert a civilizáció rugalmas, funkcionális, a legszükségesebb szabályokra vonatkozó, egyszerű és világos szerepek hálózatát jelentő munkaszervezetekre támaszkodik. Nyilvános életünk nagy részét ezekben töltjük (pl. üzemi szerelőcsarnok, amelyben dolgozunk; cipészműhely, fodrászszalon, bank, posta stb., ahová betérünk, ha kell), miközben az intézmények inkább hagyományosak. Az iskolát, a kórházat, a múzeumot, a színházat gyakran már az épület megjelenése is megkülönbözteti, de jellegzetes a díszítések stílusa, a használt képek, szimbólumok, a feliratok, a műalkotások (pl. szobrok, freskók, mozaikok). A statikus jelzések az értékek, alapelvek kifejezői. Megkülönböztető jelentősége lehet a belső berendezésnek is; a klasszikus színház más, mint a nemzeti, egy kabaré láthatóan különbözik egy alternatív színháztól ebben a vonatkozásban is.
    Természetesen az intézmények is változnak. A kórházak fehér köpenyei, korábban az ott dolgozó apácák „egyenruhája” a segítést és a gondoskodást közvetítette, ma a tudomány, az ellátó és a gyógyító hatékonyság értékeit igyekszik sugallni. A betegeknek nem kell feltétlenül naphosszat hálóruhában, köntösben lenniük, szabadidejüket sokféle aktivitással tölthetik, nincs már szigorú „kórházi rend”, a látogatási idő pedig már csak az idősebb nemzedék emlékezetében él, pedig egykor, nem is olyan régen, még nagy intézményes jelentősége volt. A pedagógia is a fegyelmet hangsúlyozta, a vidéki iskolákban gyakran a nádpálca az osztály falán, látható helyen volt, ma inkább a nemzeti történelem és irodalom szimbólumai, vagy a természeti környezet képei, tárgyai uralják az iskolai osztályokat. A belső berendezés meghatározza a szituációt. A „lege artis” berendezett orvosi rendelő, esetleg benne a nőgyógyászati vizsgálószék, a komoly arcú, és határozottan tevékenykedő nővér, a professzionális „tekintetű” orvos természetessé teszi, hogy a levetkőzésre és a testi behatolás elősegítésére biztató felszólítást ott „természetszerűen” végre kell hajtani. Mindez egy hivatali szobában vagy üzletben elfogadhatatlan vagy botrányos lenne, illetve csak huzamos alkudozások után, ha a jelen lévő orvos rendkívüli helyzetben „szolgálatba helyezi magát”, valamint erről meggyőzi a pácienst és hozzátartozóit stb. (Filmekből ismert vígjátéki „toposz”, hogy a váratlanul megindult szülést pl. buszsofőr vagy légikisasszony vezeti le.)
    Az intézményes keretek a társadalmi fejlődéssel, változással párhuzamosan is keletkeznek, és az idő előrehaladtával válnak megszokott intézményes helyzet-meghatározó tényezővé. Például, a fürdőélet, a turizmus, a természetjárás kb. egy-másfél évszázad alatt rögzült; újabb a nudizmus, a wellness-kultusz, a nagy ifjúsági fesztiválok (pl. Sziget Fesztivál)  hagyománya, illetve a szertartásos koncertek gyakorlata, a diszkó-élet, a parti-kultúra stb. Mindezek a – gyakran virtuális – intézmények sajátos helyzeteket hoznak létre, amelyekben azonban ugyancsak vannak szabályok, szerepek, amelyek terelik és irányítják a kommunikációt. Viszonylag új keletű a politikai intézmények sokféle helyzete is – a nagy tüntetésektől a tömeges gyűlésekig és felvonulásokig, politikai ünnepekig. Mindezek kontextusok is, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a kommunikáció érthetővé váljon, hogy kommunikációt kezdeményezni, vagy kommunikációra válaszolni tudjunk.
    A sokféle intézményes keretben általában biztosított a „jó”, illetve a „rendes” kommunikációs viselkedés, de vannak elégtelen teljesítmények, devianciák, normasértések. Ezek mutatják, mennyi implikált ismeret rejlik az ilyen helyzetekben. A „normális” ember tudja, hogy katonaként hogyan kell viselkedni különböző szituációkban, és miért ez az előírás, „Svejk, a derék katona” viszont együgyűségében áthágja a szabályokat. „Deviáns” az az ember, aki ismételten és súlyosan vét bizonyos intézményi keretek szabályai ellen, és azoknak betartására a szokásos regulációs mechanizmusokkal nem bírható rá. Az ilyen emberek szankcionálása és „re-szocializációja” külön intézmények feladata (Foucault 1990, Pfohl 1994 stb.). Új helyzet, ami szintén a felgyorsult változásokat mutatja, hogy most, a „posztmodern” korszakban lehet teljesen deviáns helyzeteket kreálni, ha ezt többen, tervezetten és szervezetten teszik, és megfelelően kommunikálják, vagyis utalnak a politikai és közigazgatási rendszerek toleráns kontextusaira (testmodifikációk, melegfesztiválok, fundamentalista vallási közösségek stb.), és ilyenkor új, belső normák keletkeznek kisebb közösségeken belül. A „totális intézményként” működő szekta a maga intézménye számára követeli a toleranciát, ám tagjaival szemben „félkatonai” fegyelmet képvisel, és igencsak meghatározza a lehetséges kommunikációs cselekvések és műveletek skáláját.
    A mai társadalomban az intézmények és helyzetek sokasága él, sokszor egymással szemben, konfliktusos változatokként. Míg a régi – akár két-három generációval korábbi – korszakok embere minden intézményre és helyzetre szocializálódott, a mai ember egy sor intézményt nem ismer, így ezeknek helyzeteiben nehezen tud viselkedni. A korábban általános vallási intézményrendszer ma a civilizált országok lakói számára csak kis hányadban ismert. A korábbi századok nagy kontextusa halványul így el, a bibliai történetek  ismerete nélkül pl. a nyugati művészettörténet nehezen érthető. A régi világban a bibliai történetek olyan közismertek voltak, hogy a képi ábrázolás a templomban vagy a gazdag magánházaknál könnyen „dekódolható” volt; ma érthetetlenek a tárgyak, a jelképek, a feliratok, a rövidítések. Viszont ma mindenki ismeri a „csápolás” rítusait, tudja, hogyan kell a „pogó” koncerteken vagy egy techno-partin viselkedni. A fiatalok különbözőképpen is öltöznek fel különféle zenei eseményekre stb.
    A kontextusok intézményes és emberi sokrétűségében azután „minden másként van” (hogy Karinthyra utaljunk), illetve másként lehet. A konfuciuszi „bölcs mosoly” lehet inzultus, egy spontaneitást és kölcsönösséget igénylő, agresszív fiatal közösségben; lehet modorosság egyes intézményekben; átmenetileg lehet barátságos fogadtatás jele, és így betölti funkcióját; lehet szemtelenség, ha katonai vagy igazságszolgáltatási keretekben mutatkozik; „fafejűség”, indolencia, ha kapcsolati érzelem-modulációs normák helyett marad fenn stb. A mosoly csak egyetlen jelzés, mellette egyszerre 50-100 kommunikációs elem változatai permutálódnak, és adják ki az emberi kapcsolatokat, a befolyásolást, az együttműködést, vagy a különféle intézményi rítusok mozzanatait és folyamatait.
    Nyilvánvalóan vannak „elmaradott” emberek, akik érzéketlenek a szervezeti, szituációs kontextusokra, és ezekben elégtelenek, frusztrálódnak, vagy konfliktusokba bonyolódnak, alkalmazkodási nehézségeket mutatnak, míg mások úgy eligazodnak ezekben, mint „hal a vízben”, sőt, esetleg kreativitást mutatnak, meg tudják találni, pontosabban ki tudják alakítani a maguk elfogadható vagy kedvező interakciós helyzeteit – befolyásolás és megfelelő kommunikációs egyeztetés révén. A kognitív lélektanban a „bölcsesség” (wisdom) fogalmával fejezik ki a világban való tájékozottság és kommunikációs jártasság képességét, és ezzel többféle személyiséglélektani és pszichopatológiai jelenséget tudnak megközelíteni (Linden és mtsai 2007).

A kultúra kontextusai
A kultúrára már a kontextusok általános leírásában is többször utaltunk. Ez is metafora, a növénytermesztés, a mezőgazdaság kifejezése; valamilyen rend, rendszer, amely időfolyamatban, és valamilyen gondozás és gyakorlat során alakul ki, majd marad fenn. A szokásokat és az értékeket is valamikor elkezdik „kultiválni”: elterjesztik, azután intézmények gondoskodnak fenntartásukról. Maga a társadalmi rend is kultúra (a deviancia jelensége is mutatja; a rendőrség, az igazságszolgáltatás, a büntetés-végrehajtás a fő felelős érte), a világban jártas ember alapvetően tisztában van a jogi rend mechanizmusaival. A vallás a közösségi élet alapvető értékeit és életmintáit „kultiválja”, vagyis tanítja meg, gyakoroltatja, szabályozza. Az iskola megtanítja a társadalmi részvétel alapismereteit, és felkészít a különböző státusokra, szerepekre, munkamegosztási feladatkörökre.
    Mindezeknek igen nagy a kontextus-teremtő és -fenntartó erejük. A nemzeti nyelv előbb az iskola, majd a különféle államigazgatási intézmények (ezek közé sorolhatók a sajtó alapstruktúrái) jegyében formalizálódik, egységesül egy-egy társadalomban. Önálló nyelvek keletkezése – az újlatin nyelvek példáján látjuk – gyakran pár évszázadba is beletelik. (A nyelvi, nemzeti és vallási identitás szoros összefüggésére jó példa lehet a hindi és az urdu nyelv, vagy közelünkben a szerb és a horvát. A mindkét esetben kölcsönösen érthető változatokat a történelmi-politikai folyamatok következtében távolítják szándékosan egymástól az identitáskülönbségeket hangsúlyozni kívánó közösségek.) A nemzeti irodalom – a nyelvvel együtt – a nemzeti kultúra alapja, és elemei a mindennapi érintkezés fontos kontextuális részei. Csak magyaroknak tréfás, hogy a két világháború közötti francia emigrációban élő magyarok a csésze nélküli, „guggolós” vécét „talpra magyar”-nak nevezték. József Attila és Ady pregnáns verssorai a mindennapi kommunikáció szimbolizációs és metaforizációs utalásainak bázisai. Aki nem ebben az irodalmi kultúrában nőtt fel, annak nehéz megértenie az utalásokat, még akkor is, ha a nyelvet már elég jól megtanulta.
    A kultúra a kommunikációnak talán a legfontosabb kontextuális háttere. Egymástól távoli kultúrák esetében szembetűnők lehetnek a mentalitásbeli, viselkedési és kommunikációs különbségek, amelyek a kultúrák tagjainak érintkezését nehezítik. Ma szembetűnő például az a különbség, amely a nagy világvallásokból ered. De nagyon eltérőek lehetnek a közösségi, illetve a nyilvánossági hagyományok is, valamint megjelenhetnek a szerepek különböző meghatározásaiból eredő differenciák. Eltérő hagyományrendszerekben például különböző a nemi, az életkori, a szervezeti hierarchiák pozícióival kapcsolatos, vagy az alapvető munka-kulturális szerepek normatív tartalma. Gyakran a civilizáció, illetve a modernizáció bizonyos helyeken elfedi a különbségeket, de ezek más helyeken élhetnek, vagy bizonyos alkalmakkor felszínre kerülhetnek.
Ma a globalizáció (és a mögötte közvetlenül ható amerikai és európai tömegkultúra) csak a távol-keleti, és kisebb mértékben (mert éghajlati, és a gyarmatosításból eredő okok miatt itt nagy kultúrák nem fejlődtek ki) az afrikai kultúrák viszonylagos önállóságát hagyta meg. Az euro-amerikai ember csak itt találkozik a kommunikáció kontextuális zavarával, különben csak kisebb etnikumokban, leginkább mint kulturális antropológus vagy misszionárius élhet meg különbségeket. Japán, Kína, India és Indonézia az a terület, ahol a kulturális kontextusok különbségeit leginkább tapasztalni lehet. Mivel az interkulturális érintkezésben az ott élő emberek is igyekeznek alkalmazkodni, az eltéréseket nehéz szisztematizálni, gyakran észrevenni is, hiszen a rövid távú, kötött ügyekkel összefüggő kommunikációkban elég bizonyos protokollokhoz igazodni, és lebonyolíthatók a kommunikációk. De a figyelmes nyugatiak, vagy éppen a kommunikációs problémák miatt a saját kultúrára érzékennyé és reflexivvé  váló helyi szakemberek néha érdekes területeket tárnak fel. Igazában a témakör ma még nem eléggé feldolgozott. A mélységeket mutatja Ruth Benedict híres könyvének (Krizantém és kard) Mori Szadahiko által szerkesztett és értelmezett új kiadása (Benedict, Szadahiko 2006), amely az alapvető közösségi viszonyformák sajátos különbségeit emelte ki, és ezek hátterében vizsgálta a japán lelkületet. A könyv nem kommunikációs szemléletű, a második világháború alatt készült, célja az ellenség megértése volt, és nem terepmunka, hanem Amerikába került informátorok és irodalmi adatok nyomán íródott (és emiatt az utóbbi évtizedekben kívül került a kulturális antropológia fő áramán).
     A kulturális kontextusok egyik jellegzetességét. Edward T. Hall ragadta meg, a kommunikációs térközszabályozás, az ún. proxemika leírásával. Megfigyelései elsősorban a személyes tér meghatározásának különbségeire mutattak rá, de könyvei ráirányították a figyelmet a nyilvános kommunikáció távolságtartási normáira is; azokban is talált különbségeket. Hall munkássága rezonált a humánetológiai vizsgálatok eredményeire is, amelyek sokrétűek voltak, az intimitás etológiáján kívül a szagokon át történő kommunikáció szerepét is megvilágították. Ekkor már kutatták a gesztusok szerepét, a testmozgások és a testtartás jelentőségét, leírták a különböző etnikumok mozgási (pl. járási) „testbeszédének” sajátosságait, és Argyle munkacsoportja érdekes szabályszerűségeket talált a test egyes területeinek vizuális dekódolási szokásairól. Ekkorra – az 50-es, 60-as évekre – a multikulturális társadalmakban, főleg az Egyesült Államokban élő bevándorlók eltérő szokásait, hagyományait is tanulmányozták a kommunikatív viselkedés terén (mindezekről pl. Buda 1994, Terestyéni 2006). A szubkultúra, a csoportkultúra, a mikrokultúra, a rétegkultúra fogalmai, az ún. etnográfiai módszer finom különbségek észlelésére is alkalmas volt. Erre egy magyar vizsgálat jó példa, amely zene körül csoportosuló ifjúkori csoportkultúrákat írt le, szinte teljesen mellőzve a kommunikációs perspektívát, mégis feltárva a csoportok kontextuális sajátosságait (Szapu 2002, 2004). Mindezek a felismerések Hall könyveit is nagyon aktuálissá tették. Később, érdekes tanulmányok azt mutatták ki, hogy eltérő etnikai eredetű, izraeli bevándorlók magukkal hozták nemverbális szokásaikat, és ezekből akkor is adódtak megértési és kommunikációs nehézségek, amikor az ivrit nyelvet már megfelelően elsajátították (Poyatos 1988).

A globalizáció kulturális kontextusai
A kulturális kontextusok iránti érdeklődést valószínűleg csökkentette, hogy erőteljes globalizáció ment végbe az utóbbi évtizedekben. Ez nemcsak a tömegkultúrán át, illetve az azon át terjedő teljesítményelvűség, versengés, fogyasztói mentalitás és erőteljes individualizáció révén közelítették az ősi kultúrák elitjét a nyugati civilizációhoz, hanem a hagyományos nagy társadalmakban nagy szakembercsoportok nyugati országokban, elsősorban angol nyelvterületen szereztek diplomát, és dolgoztak egy ideig. Ők teljesebben és könnyebben tudtak közvetíteni a kultúrák között, és bizonyos fokig képesek voltak elővételezni és kikerülni a kommunikációs problémákat. A tömegkultúra diffúziója oda vezetett, hogy a nyugati világ televíziós és filmes narratíváit, a jellegzetes közvetítő személyiségeket és a főbb zenei, valamint vizuális szimbolikát a tradicionális társadalmak tagjai is megismerték. Jellegzetes példa erre a televíziózás gyors terjedése Afrikában, vagy az amerikai szappanoperák nagy sikere. Híres esemény, hogy Kelet-Afrikában a Dallas-sorozat vetítése miatta megváltoztatták vallási rítusok időpontját, hogy minél többen nézhessék kedvenc műsorukat. Így a tömegkommunikáció kulturális utalásai lehetővé váltak, azóta nyilván a mintákat a dél-amerikai szappanoperák is mélyítették, és ezekben sokféle egzisztenciális gond, dilemma, konfliktus megfogalmazható, konszenzuális, értelmezhető lett, és erről nyugatiakkal is lehetett beszélni.
    Hatottak a nyugati civilizáció státusszimbólumai, látványos fogyasztási formái is (utalva Vance Packard, illetve a korábban élő Thorstein Veblen gondolataira). A „szervezeti kultúra” a harmadik világ „szervezeti embereit” (White koncepcióját kölcsönözve) ugyancsak befolyásolta. A menedzser-kultúra különösen könnyen talál fogékony lelkekre; az öltözködés, az életstílus, a szabadidős tevékenységek, a használt tárgyak (órák, táskák, kalkulátorok), a nyakkendők és frizurák kommunikatív funkcióit nem nehéz átvenni. Ez pedig kontextuális alapot ad az érintkezésben, illetve az efféle konszenzuális témaegységek segítik az érintkezési gondok feloldását.
Nagy közvetítő a menedzservilág sport- és fitnesz-kultusza, a golf, a krikett, a sportként űzhető kártyajátékok sora, a sokféle testedzéssel, sportkommunikációval kapcsoltan használt tárgy és formaruha, amely ugyanúgy differenciál, mint a Rolex óra fajtája vagy a laptop, illetve a „menedzser kalkulátor”, a különleges gyűrű, vagy a hölgyeken a speciális designt mutató, általában látványosan egyszerű (ám drága) ékszer. A fogak, az arc (új adatok szerint a fiatalító arcműtétek gyakorisága férfiak körében megközelíti a nőknél végzett, hasonló műtétek arányát), a „szálkás” és szőrtelen test stb. -- megannyi kontextuális tényező.
A nyugati ember dolga könnyebb, hiszen az angol nyelv globális kommunikációs platform lett; ezt a korábban egzotikus országban lévő tárgyalópartnerek is jól beszélik. Az angol nyelv pragmatikus, különösen az amerikai változatban, és az interkulturális kommunikációban elterjedt „lingua franca” formában, vagyis a globálissá vált szemantikában, amely csak az elvont fogalmak fő jelentését őrizte meg. Az angol nyelvhasználat sajátossága, hogy nem igényli a nemverbális kommunikációt, így a brit kommunikáció meglévő geszturális és mimikai sajátosságait is könnyű volt elhagyni, csakúgy, mint a stílus és a szóválasztás finom jelzései és utalásai (Scruton 2004) is háttérbe szorultak. Az angol szempontjából India helyzete sajátos: bár az ott használt angol sok helyi jellegzetességet mutat, sokban őrzi a brit kommunikáció mintázatát is, és az indiai társadalom tagoltsága miatt a művelt indiai jól kezeli a státuskülönbségek, a rejtett viselkedés, a finom agresszió kifejezési formáit, a nyelvi dominancia struktúráit, a „one-upmanship” nyelvi játszmáit, melyek az amerikaiakat nem érdeklik, vagy a komikum értelmezési keretei felé terelik.
Kontextuális különbség azért maradhat a különböző kultúrák között, de ezeket még nem vizsgálták, és nem írták le eléggé. A szakirodalom nyomán például, biztosra vehetők különbségek, valamint ezekből eredő kommunikációs nehézségek az interkulturális kommunikáció különböző szféráiban. Ezeket külön kellene vizsgálni és tárgyalni. Külön szféra a diplomácia, ahol igen sok a bejáratott konvenció, a kommunikáció nagyon tudatos, és az előkészítés, illetve a kontroll csapatmunkát feltételez. Az üzleti világ a legnagyobb szféra; maguk az üzleti tárgyalások formalizáltak, de a szociális programok és a nyugati tárgyalófél (vagy gyakran fordítva: a keleti látogató) kísérete és szórakoztatása nehéz lehet, különösen, ha a házastársak is jelen vannak. Külön szféra a szakértők, a külszolgálaton dolgozók helyzete; esetükben elkerülhetetlen az érintkezés a helyi kultúrával, akár annak bizonyos szubkultúráival is. Hozzájuk hasonló a tudományos kutatók helyzete. Végül pedig, az átlagemberek is egyre gyakrabban kerülnek beható és önálló kapcsolatok hálójába ősi kultúrterületen, hiszen a „posztmodern” szellemiségű, fiatal, nyugati turista nem úgy akar utazni, mint elődei, hogy bármilyen hosszú időt töltött is valahol, nem mozdult ki a nyugati kolóniákból, és legfeljebb úgy érdeklődött a helyi kultúra iránt, mint Maugham, aki szívesen hallgatta a helyben élő nyugati hivatalnokok vagy kereskedők történeteit. Számukra hasznos lenne ismereteket nyújtani az interkulturális kommunikációról, hiszen a mélyebb behatolás egy nagyon más kultúrába különleges élményeket adhat, amelyek azután segíthetik mind kommunikáció, mind a személyiség fejlődését.

A kontextusok közelítésének és áthidalásának módjai
           A témakörben összegyűlt megfigyelések és a nyugati kultúrákon belül használatos kommunikációfejlesztő eljárások segíthetik az interkulturális kommunikációt is.
    A nyugati ember hiteles, őszinte érdeklődése lehetővé teszi az észlelt megértési vagy megértetési nehézségek rákérdezéses tisztázását. Sok múlik ilyenkor a stíluson, valamint a kommunikációs helyzet fogalmi felbontásán. A tapasztalatok szerint, egyes elterjedt, főleg emberi viszonyokra vonatkozó elvont fogalmak sajátos elméleti összefüggésekbe kerülnek egyes kultúrákban, és így a szavak értelme másfelé vezet, másfajta konnotációkat hív elő. Ilyenkor a tisztázás nehéz lehet, de kivitelezhető. Nehéz a saját közlés nyomán előálló félreértések észrevétele és feloldása.
    Sokat segít az empátia. Különösen a nemverbális viselkedés nyújthat támpontokat akkor, ha a kommunikáció nem lendül előre eléggé, vagy elakad. Egyes keleti kultúrákban a mimika és a gesztusnyelv erős kontroll alatt van, de a hang ilyenkor is sokat elárul. A tekintet is adhat útbaigazítást, és a verbális metakommunikáció, a válaszok és a felvetések rejtett taktikája, a szövegek szerkezete is érzékeltethet álláspontokat, reakciókat, igényeket.
    Nehéz, de lehetséges a zavaró kommunikációs stratégiák átlátása és elhárítása vagy felbontása. Különösen jelentős tétek, alkupozíciók, konfliktusos kimenetelek esetében találkozhatunk idegen kultúrákban olyan kommunikációs algoritmusokkal, amelyek mellébeszélésnek, elterelésnek, ködösítésnek tűnhetnek. Itt is az empátia hívható segítségül, a kommunikáció folyamatos önellenőrzése, monitorizálása mellett.
Lehetnek tabuk, eufemizmusok, udvariassági sémák, amelyek a nyugati partnernek ismeretlenek, vagy nehezen felismerhetők. Más lehet a kommunikációs idő programozottsága a különböző kultúrákban, bár a nyugati civilizáció tempója ma már bizonyára kikezdi más kultúrák saját időkezelési rendszereit. Eltérőek lehetnek a redundancia-szabályok is. A nyugati kommunikátor számára segítség, ha átfogalmaz, átkeretez már elért konszenzusokat, tudja ellenőrizni is így a helyzetet, de lehet, hogy a másik fél ezt feleslegesnek vagy zavarónak érzi, vagy neki ez nem elég. Mások az utalási módok különböző kultúrákban. A deixis eszközei helyett sokszor képi beszéd, parabola, metafora a szokásos. Egyes nagy kultúrák más módon absztrahálnak, egy általános fogalom – releváns – tartalma más és más lehet. A redundancia szinkron eszközei (ábrák, táblák, képek) nem mindig megengedettek. Ismerten különböznek a humor szabályai és tartalmi jegyei; egyes kultúrák nem a szellemességet, hanem a humor irányultságában gyakran meglévő agressziót bántónak érezhetik, holott a közlő nem is arra helyezte a hangsúlyt.
    A nyugati civilizációban a kommunikációval kapcsolatosan bevett koncepció a személyes kisugárzás, a szuggesztibilitás vagy a spontaneitás. Ezek más kultúrákban nem mindig hatnak, vagy nem olyan fogadtatásban részesülnek, mint a globalizált világban. A formális, a szervezeti, a tárgyalási kommunikáció olyan zárt lelki állapotban és tudatos önuralom mellett zajlik, hogy a partner szuggesztiója könnyen lepereghet. A spontaneitás gyakran ellentmond a megfontoltság, az előkészítettség vagy a lassú haladás rejtett normájának. A keleti ember önprezentációja más lehet, még ha Amerikában végzett is, vagy menedzser módra viselkedik és jelenik meg, modern és „áramvonalas”. A nárcisztikus igények esetleg gyengébbek, inkább más, közösségi jellegű lojalitás érvényesülését keresik. Mint antropológusok leírják, mások lehetnek az érdekek belső meghatározásai is. Így az érvek nem mindig hatnak.
    Lehetnek disszonanciák a fölény, a hatalom, az erő kifejezése és alkalmazása terén. Emiatt a kommunikáció nem egyenrangú, akár a keleti ember oldalán van a többlet, akár ő érez a másikban kényszerítő készséget. A nyílt konfliktust általában kerülik, ezért valószínűleg nem ismertek a tűréshatárok sem, hogy mikor szakad meg a tárgyalás, mikor minősül vissza az együttműködés. A nyugati civilizációban egyébként erős a demokratikus, egyenrangú beállítódás, míg más kultúrák némelyikében a származás és a rang sajátos kommunikációs igényekkel jár. Erről általában a protokolláris felkészítés ad tájékoztatást.
    Sajátos a nemek viszonya. A nagy kultúrák patriarchálisak, a nők helyzete hátrányos. Egyelőre a nyugati kommunikációs fél ezért az esetek többségében férfi, számolni kell azonban a nők fokozódó részvételével is, mindkét oldalról.
    Külön fejezet, hogy kommunikációs nehézségek lehetnek ismert kultúrák képviselőivel is, akiket esetleg jól ismerünk, akiknek esetleg a nyelvét is jól tudjuk. Sajátos nemzeti és kulturális érzékenységek adódhatnak, eltérőek lehetnek az időkezelési szokások stb. Gyakran zavarja a kommunikációt a kulturális fölény – esetleg csak félig tudatos – érzete és kinyilvánítása, amit pl. a francia vagy észak-olasz partnerek között tapasztalhatunk. A kultúra itt „magas-kulturális” értelemben használatos; a gazdag történelmi hagyományokkal, a filozofikus ismeretekkel, a művészetekkel való szorosabb kapcsolat ad ehhez támpontot. A mediterrán térségben számít a származás, a család, más a vagyon és a jólét jellege, értéktartalma. Nagyon magas fokú lehet az individualizáció, míg a globalizációs rendszerben -- a szint- és rangkülönbségek ellenére is – az emberek egyformák a saját különlegességét kultiváló európai fél számára.
    A kultúraközi kommunikáció tehát nagyon bonyolult világ, és ott a saját társadalomban szerzett kommunikációs rutin nem mindig elegendő. A kommunikációt tehát ilyen terepen kiemelt figyelemmel kell kísérni, kontextuális összetevőit érdemes elemezni. Azonos vagy hasonló területen dolgozók összevethetik tapasztalataikat, esetmegbeszélő vagy értékelő csoportokat alkothatnak, esetleg fejlesztési módszereket tanulhatnak és gyakorolhatnak.

Felhasznált irodalom
Anderson, J. A. (2005): A kommunikációelmélet ismeretelméleti alapjai. Typotex, Budapest.
Benedict, R.; Szadahiko, M. (2006): Krizantém és kard. A japán kultúra újrafelfedezése.  Nyitott Könyv Műhely, Budapest.
Buda B. (1994): A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei. Animula, Budapest.
Buda B. (2006): Empátia. A beleélés lélektana. Folyamatok, alkalmazás, új szempontok. (5., átdolgozott és
    bővített kiadás) Urbis, Budapest.
Foucault, M. (1990): Felügyelet és büntetés. Gondolat, Budapest.
Griffin, E. (2001): Bevezetés a kommunikációelméletbe. Harmat, Budapest.
Horányi Ö. (szerk.) (2007): A kommunikáció mint participáció. AKTI – Typotex, Budapest.
Linden, M. és mtsai (2007): Posttraumatic Embitterment Disorder. Definition, Evidence, Diagnosis and
    Treatment. Hogrefe, Cambridge MA, Göttingen.
Mérei F. (1975): Az utalás. -- Az élményközösség szemantikai többlete. In Voigt, V.; Szépe, Gy.; Szerdahelyi, I    I. (szerk.): Jel és közösség. Szemiotikai szöveggyűjtemény. Akadémiai Kiadó, Budapest.
Pfohl, S. (1994): Images of Deviance and Social Control. A Sociological History. (2. ed.) McGraw-Hill, New
    York etc.
Pléh Cs. (1994): Mondatközi viszonyok feldolgozása. Az anafora megértése a magyarban. Magyar
    Pszichológiai Szemle, L. (34.), 5-6. 287-329.
Poyatos, F. (ed.) (1988): Cross-cultural Perspectives in Nonverbal Communication. C. J. Hogrefe, Toronto etc.
Reboul, A.; Moeschler, J. (2000): A társalgás cselei. Bevezetés a pragmatikába. Osiris, Budapest.
Scruton, R. (2004): Anglia. Egy eltűnő ideál. Typotex, Budapest.
Szapu M. (2002): A zűrkorszak gyermekei. Mai ifjúsági csoportkultúrák. Századvég, Budapest.
Szapu M. (szerk.) (2004): Ifjúsági „szubkultúrák”. Tanulmánykötet. MTA Politikatudományi Intézet. Budapest.
Terestyéni T. (2006): Kommunikációelmélet. A testbeszédtől az internetig. Typotex, Budapest.
West, M. L. (1999): Szövegkritika és szövegkiadás. Typotex, Budapest.