„Nagyon tetszett a tábor, de sajnos a kisfiam nem tudott feloldódni. Ez volt élete első tábora. Remélem, jövőre ő is sokat változik, nyitottabb lesz. Szívesen hoznám újra.
A legjobban a tábor tematikus programja tetszett és a kreatív kézműves foglalkozás." (S.B.J. - édesanya. A kisfiú 6 éves.)”
„Minden nap szokatlanul nagy örömmel ment a táborba a gyermekem. Tetszett, hogy milyen szeretettel bántak a gyerekekkel." (K.L. - édesapa. A gyermek 7 éves.)”
„Mi tavaly is voltunk, és már akkor minden elképzelésemet felülmúlta. A gyerekek alig várták és egész évben emlegették a tábort. A legjobban a programok sokszínűsége és az egy gyerekre jutó pedagógus-arány tetszett." (G.Zs. - édesanya. A gyerekek testvérek, 9 és 7 évesek.)”
„Kicsit féltem attól, hogy sok problémás, beszédhibás gyerek között nem fogja jól érezni magát a fiam, de félelmem teljesen alaptalannak bizonyult. Tetszett a programok gondos felépítése, stratégiája, amely magával ragadta a gyerekeket, és a nagyon testre szabott, egyéni foglalkozások. Jövőre a húgát is hozom!" (M.E. - édesanya. A kisfiú 7 éves.)”
Anyanyelvi tábor, 2009. június
Egy idézet utóélete
2002. áprilisi Démoszthenész Hírmondóban megjelent cikkemben az alábbi — szakmai hitvallásomat kifejező — mondatokat idéztem:
„Azok, akik hivatásuknak választották, hogy másokon segítsenek, magukra vállalták saját személyiségük „életfogytig” tartó építésének, tökéletesítésének gyávaságot és lustaságot nem tűrő munkáját. Bátorságot igényel, mert bizony nem könnyű szembenézni saját gyöngéinkkel, hibáinkkal.
Fáradságos, mert nem elég ismerni és elfogadni önmagunkat, de folytonosan és állandóan munkálkodnunk kell ezen „instrumentum” művelésén, csiszolásán.
A „segítőnek”, — legyen az pszichológus, pedagógus vagy családgondozó —, tudomásul kell vennie, hogy személyisége a munkaeszköze. Karbantartása, gondozása, fejlesztése kötelessége, ha munkáját saját megelégedésére és gondozottjai magas szintű megsegítésére kívánja végezni.
A feladat nehéz, de nem megvalósíthatatlan, hiszen a személyiség nem statikus, hanem dinamikus összetevőkből áll. Folyton változunk, egész életünk során. Rajtunk is múlik, milyen irányban.”
Ekkor kértem, hogy aki ráismer a gondolatokra, értesítsen, mert nem jegyeztem föl a szerzőjét.
Mikor Balás Eszter fölhívott, hogy ismerősek számára a mondatok, örültem, és kicsit restelkedtem. Örültem, hiszen egy olyan ember gondolatait tartom évek óta vezérlő elvemül, akit egyébként is nagyra becsülök. Restelkedtem, mert annak idején, mikor ezt leírtam, - 12 éve - oly magától értetődő volt a szerző neve, hogy azt nem jegyeztem le. Most, hogy újra kezembe került a papír, mégsem emlékeztem rá.
Tehát az idézet feltalálási helye: Schmidtné Balás Eszter: A dadogás komplex művészeti terápiás programja című OPI kiadvány 61. oldala.
Ebben a Hírmondóban az „elhalt” klubról szóló cikkem után - ilyen az élet -, következett egy fiatal kolléganő szakmai nehézségeit taglaló írása. A cikk azért is érintett mélyen, mert tapasztalatból tudom, milyen nehéz a szűk szakmától távol, „úttörőként”, egy addig ellátatlan területen dolgozni, — különösen, ha kezdő az ember.
Segítőkre a segítőknek is szükségük van. Majdnem mindegy, hogy ez szupervízió, tanácsadás, szakmai klub vagy egyéb formában valósul meg, a lényeg, hogy legyen kihez fordulni. Ezért is tartom igen fontosnak ezt az egyesületet.
Sokfélék vagyunk. Bizonyára vannak olyan kollégák, akik különböző okok miatt nem tartanak ilyen kapcsolatokra igényt. De szép számmal akadnak olyanok is, akiknek ez fontos. Hosszabb-rövidebb ideig, vagy - ha olyan tartalommal működik -, talán egész pályafutásunk alatt kölcsönösen gazdagíthatjuk egymást. Ha más szemszögből nézem, akkor pedig egy ilyen szakmában, mint a miénk, a szakma felelőssége is, hogy ne legyenek elszigetelt szakemberek, legyen hova fordulnia a kollégáknak.
Ahhoz azonban, hogy ez ne egyirányú próbálkozás legyen, a mostohább körülmények között dolgozó gyógypedagógusnak, logopédusnak is aktívan kell keresni és kihasználni a találkozási, kapcsolódási pontokat. Ennek a felelősségére is utal a fenti idézet.
A klub ugyan nem működik, de én igyekszem minden felém nyújtott kezet megfogni, mint ahogy nekem is megfogták, és időnként jelenleg is teszik volt tanáraim, kollégáim. Sokuknak vagyok hálás. Segítőkészségüket, törődésüket, önzetlenségüket gyakran nem is lehet viszonozni, hát igyekszem továbbadni.
2009. október 6.
Horváthné Moldvay Ilona
közoktatási szakértő és szaktanácsadó, Rétság
„Mindennapi munkám során észrevettem, mennyire fontos az, hogy milyen módon fejezem ki magam, egyáltalán hogyan kommunikálok azokkal az emberekkel, akikkel dolgom van. Ezért azt gondoltam, hasznos lenne számomra egy beszédtechnikai fejlesztő tréning. Felkerestem egy kollégámat, aki itt az Audi-nál, a személyügyön dolgozik. Ő javasolt egy tréninget, amelyet ő már elvégzett, és nagyon pozitív benyomásokat szerzett.
Éppen most veszek részt ezen a tréningen. A következőkben összefoglalom, hogy ennek során számomra milyen tanulságok jöttek elő, miben fejlődtem, mit tanultam meg eddig. Három témakört fogok röviden érinteni. Ezek: a hangképzés, a koncentráció és a légzéstechnika.
Akkor beszéljünk először a hangról! A hang igen fontos dolog. Fontos, hogy milyen hangon, milyen hangerővel, milyen hangmagasságon mondjuk ki a szavakat. Viszont a hang önmagában nem elegendő, jelentős a szerepe a tempónak is. Ha kiejtem a szavakat, akkor mind a hanggal, mind a tempóval befolyásolni tudom azt, hogy minél hatékonyabban érkezzen a mondanivalóm a vevőhöz. Rengeteg jó példán keresztül megtanultam, hogyan lehet a hanggal játszani, melyek a hangom erősségének a határai. Ezzel eddig nem voltam tisztában, mert még soha nem volt alkalmam kipróbálni. Mindez a beszédtechnika tréningen – hatékony és meggyőző módszerekkel - a „felszínre kerül”. Ez hasznos, jó dolog, hiszen a hétköznapi életben az ember ezekkel a határokkal nem gyakran találkozik. Fontos a kommunikáció során, hogy ne csupán a beszédre figyeljünk. Pontosabban szólva a beszédre kell figyelnünk, de ez nem annyiból áll, hogy arra figyelek, hogyan mondok ki valamit, hanem hogy mit is mondok. Egy adott előadás vagy prezentáció során mindig egyszerre több dologra kell koncentrálnunk. Valójában elég nagy mennyiségű koncentrációs gyakorlat elsajátítása szükséges ahhoz, hogy ez a speciális képesség kialakuljon. Az ilyen gyakorlatok végzése szerintem többek között arra is jó, hogy a motoros beidegzés, tehát az agyunk, az irányító- és a szájunk, a végrehajtó szerv közötti kapcsolat kialakuljon, megerősödjön.
Mindez viszont nem elég! Mert ugye egy jó kommunikátornak, vagy egy jó szónoknak - ahogy az előbb elmondtam – van megfelelő hangereje, a hangerőhöz viszont levegő kell! Lényeges dolog, hogy a szónoklatunk, a prezentációnk során hogyan lélegzünk, hol veszünk levegőt. Ez megint olyasvalami, amit én eddig nem tudtam, hiszen senkisem hívta fel rá a figyelmemet. Megtudtam például, hogy a helyes belégzésnél nem emelkedik meg a váll. A jó légzéstechnikánál nem elsősorban a mellkasba gyűjtöm a levegőt, hanem lejjebb, a hasamhoz, aholis aztán a rekeszizommal kitűnően tudom szabályozni azt, hogy mikor, mire, mennyi levegőt használjak fel.
Ez csak három példa volt abból, amit itt eddig az elmúlt órákon megtanultunk. Mindezeket persze később szeretném minél magasabb szinten elsajátítani, és a gyakorlatban automatikusan is használni. Mindenképpen azt érzem, hogy jó úton járok. Ennek bizonyítéka, hogy akikkel nap mint nap beszélek, megjegyzik, hogy nagyon sokat fejlődött, javult a beszédkészségem.”
Elmondta 2007. november 29-én, egyéni alapozó tréningjének 16. óráján, önálló beszédmű előadásának gyakorlataként.
Vajda Krisztián
Audi Motor Hungaria Kft. Győr
A szülő szemével
Kisfiam, Tolnai Norbi, 12 éves, a Thomas Mann Gimnázium – közismertebb nevén Budapesti Német Iskola – tanulója. 131 az IQ-ja, értelmileg évekkel előrehaladottabb a koránál. Sokszoros matematika és sakkbajnok.
Kivételes adottságai már nagyon korán kirajzolódtak, soha nem játszott a korának megfelelő dolgokkal, 2 évesen már többszáz darabos puzzle-kat képes volt kirakni és ezenkívül csak a számítógép kötötte le. Soha nem aludt napközben, és éjjel is csak 8-9 órát. Ha agyilag nem terheltük le teljesen, akkor kezelhetetlenné vált, ugrált, dobálta a labdát a lakásban, nem bírta elviselni, hogy unatkozik, neki folyamatosan törnie kellett a buksiját valamin.
Ekkor írattuk be a Little Mozart Oviba, ahova 14 ország 26 csemetéje járt és az angol volt a közös nyelv. Itt jól érezte magát, mert 2 és 7 év közötti gyerekekkel volt egész nap, és nem jelentett problémát, hogy 2-3 évesen végigülje a középső- majd a nagycsoportosok foglalkozásait. 4 éves korában kinőtte ezt az ovit, ekkor került át a Nebuló Ovi-Suli iskolaelőkészítő csoportjába. 4,5 évesen pszichológus által elvégzett teszt szerint 8,5 évesek értelmi szintjén állt, 5,5 évesen ment első osztályba, ekkor már jól tudott olvasni, ezres számkörben hibátlanul tudott még osztani és szorozni is. Írni azért nem tudott, mert a keze még nagyon ügyetlen volt, de az interneten való csetelés nem okozott neki problémát…
Viszont a finommozgásával és a beszédjével nagyon komoly gondok voltak. Sokkal gyorsabban járt az agya, mint amilyen gyorsan ki is tudta mondani, amit akart, és ez a mókuskerék minél jobban bepörgött, annál inkább elveszítette a türelmét és képtelenség volt megérteni, hogy mit mond. Nagyon hadart, sok hangja hiányzott, pösze volt. Ez legjobban a magyar nyelvű beszélgetéseknél volt érezhető, mert amikor angolul beszélt, akkor a szavakon gondolkoznia kellett és ez a foyamat lelassult, a beszédje pedig érthetőbbé vált. Járt óvodai logopédushoz, majd az iskolában is egyéni foglalkozásokra, de sajnos jelentős változás nem következett be.
2004. áprilisában Norbi 3. osztályos boldog kisgyerek volt, amikor a Nebuló néhány nap alatt összeomlott. Ekkor került át a Pasaréti Gimnáziumba, néhány iskolatársával együtt, de 2004. októberében onnan is el kellett jönnie. Az új osztálytársai 2-3 évvel idősebbek voltak, és rendszeresen bántalmazták a szünetben, mert az órán esélyük sem volt a tudása ellen.
Ekkor került az ELTE Kiss János Altábornagy Utcai Gyakorló Általános Iskolájába és közben már járt a Thomas Mann Gimnázium iskolaelőkészítőjére, ahol többszáz gyerekből kellett bekerülnie a legjobb 24-be.
Az ELTÉN nagyon jók voltak a tanárok, és azért is mindent megtettek, hogy minél kevesebb attrocitás érje a gyerekektől, de itt is komoly problémát okozott, hogy 2-3 évvel kisebb volt mindenkinél és nem tudta magát megvédeni a szünetekben. Valamint nagyon nehéz volt neki a váltás a magániskolák után, pl.engem nem engedtek be a suliba, az iskolatáskáját pedig nem bírta felcipelni az első emeletre, csak több kanyarban, önállótlan volt, cipőkötés és táskapakolás terén, és az osztálylétszám is a kétszerese volt annak, amit ő megszokott.
A Német Iskolába a tudása alapján felvételt nyert, de csak azzal a kikötéssel, hogy várunk 1 évet, mert itt is 2-3 évvel idősebb lett volna minden osztálytársa és ezt az iskola vezetősége nem akarta. Így kétszer járta az ötödik osztályt annak ellenére, hogy ekkor, 9 évesen a pszichológiai tesztek szerint 13,5 éves volt, de a reál tudását meg sem tudták mérni, mert a tesztek csak 15 éves korig voltak és ezeken a területeken ő maximumot nyújtott…
Jelenleg a Thomas Mann Gimnázium 6.osztályos tanulója. Imád ebbe a suliba járni, az osztálytársai egyben a barátai is és a tanárok is nemcsak elfogadják, hogy ő kicsit más mint a többi gyerek, hanem nagyon szeretik is. És neki nagyon nagy lelke van, amellett, hogy az őt érdeklő területeken abszolút maximalista magával szemben, nagyon fontos neki, hogy őt elfogadják.
2000-ben jelentkeztünk először a Seneca Beszédstúdió nyári napközis foglalkozásaira, de Norbi ekkor még ehhez túl kicsi volt. Norbi 2004. szeptembere óta jár Eszter nénihez logopédiára. Eleinte még a Bercsényi utcába járt egyéni foglalkozásokra, majd Budaörsre csoportterápiára. Norbi amellett, hogy szépen fejlődik, rendkívül élvezi a foglalkozásokat, pedig a feladatok nem egyszerűek, a tavalyi szülői órán a gyerekek simán legyőztek minket, a szülőket szinte minden feladatban.
Eszter néninél nemcsak beszédterápiát kap, hanem hatalmas pszichológiai törődést is. A Nebuló becsődölése utáni sajnálatos többszöri iskolaváltás alatt az egyetlen biztos bástya az életéban a Seneca beszéd stúdió volt. Itt az érdekes és hatékony feladatok mellett jut idő és energia a gyerekek lelkivilágának ápolására és a problémáik megbeszélésére is. Eszter néninek nem jelent problémát a különböző képességű gyerekek csapattá varázsolása , és nála egyaránt helye van a gyengébb, és a „túl jó” képességű nebulóknak is.
Norbi beszéde nagyon sokat fejlődött, Eszter néni szokta is mondani, hogy – Norbi, neked már szinte nem is kellene járnod logopédiára! – de ő erről hallani sem akar!
2008. április
Tolnainé Grábics Mónika
Tolnai Norbertnek hívnak. 12 éves vagyok. A Budapesti Német ÁItalános Iskolába járok. Tavaly kerültem oda, most 6. osztályos vagyok.
Testvérem nincs. Van egy apukám, egy anyukám, 2 nagymamám, 2 nagypapám, 2 dédnagymamám. 1 dédnagypapám, 1 nagynéném, 2 nagybátyám és 2 unokatestvérem. Apukám most 43, anyukám 31 éves. Most van az egyetlen olyan év, amikor pont annyi éves az apukám, mint amennyi anyukám és én vagyok, illetve én pont annyi éves vagyok, amennyi korkülönbség van a szüleim között. De ez a kettő ugyanaz.
Amikor születtem, anyukám még csak 20 éves volt. Szüleim sakk nagymesterek.
Nem vagyok nagyon erős testileg, de amikor logika kell, abban nagyon jó vagyok, főleg a saját korosztályomban. Szeretek aktív lenni, és nem nagyon tudom kibírni, hogy egyáltalán ne csináljak semmit perceken át. A kézügyességem nagyon nem jó, de elég jó vagyok az olyan sportokban, ahol nem kell sokat futni. Gyenge a lábam, de erős a kezem, ezért például ping-pongban jó vagyok. Szinte észre sem veszem, hogy elfáradok, 2 órát is képes vagyok játszani.
Nem szeretek egyedül lenni, szeretem, ha sokan vagyunk. Eleinte szerettem volna testvért, de már régen nem, mert akkor mindenből 2 kellene, meg biztosan zavarna.
Szeretem a gyors sakkpartikat, amikor lehet izgulni. Biztosan nem leszek sakkozó, erre születni kell. Ismerek olyat, aki reggel fölkel, még pizsamában odaül a gép elé és figyeli az állást. Én nem ilyen vagyok, sokminden más is érdekel. Még nem tudom. mi leszek.
Már nagyon régóta járok Eszter nénihez. Eleinte egyéni foglalkozásokon vettem részt, akkor még a Bercsényi utcában. Emlékszem, mindig nehéz volt parkolóhelyet találni. Később csoportba kerültem, ahol dadogókkal együtt jártam. Néha kicsit idegesít, hogy várni kell és furcsa, hogy én ezt tudnám és ő ezt nem tudja, de megértem. Én már valamilyen szinten hozzászoktam, hogy nekem gyorsabban mennek a dolgok, pl. a matekot is mindenki rólam másolja. Kedvencem a koncentrációs gyakorlat, amikor tapsolni kell, és főleg, amikor közben valami nehezet csinálunk, pl. bele kell mondani valamit, a 「」 lépés. Az elején tragikus volt a beszédem, főleg az „r” ment nehezen, ez még mostanában is elakad néha.
A mai napig szeretek Eszter nénihez járni.
TOLNAI NORBERT
2008. április
Az üzleti életben a kommunikáció kulcsfontosságú. Sok esetben a beszéd előadásmódja nagyobb szerepet játszik mint maga a tartalom.
Vezető pozícióban egy nemzetközi vállalatnál a mindennapi hatékony kommunikáció elengedhetetlen számomra.
A Seneca Nyelvstúdió gyakorlatai jelentősen segítettek abban, hogy beszédtechnikám hatékonyabb és hatásosabb legyen az üzleti életben.
Zsámbék, 2001. március 8.
Kóczián László
Épületgépész üzletágvezető
„Először a III. Pszinapszison találkoztam Schmidtné Balás Eszterrel. Mivel készülőben voltam a tanári pálya felé, nagy elvárásokkal mentem be az általa tartott beszédtechnika és kommunikációs tréning műhelyre. Várakozásaimban nem kellet csalódnom. Eszter személyisége rögtön magával ragadott, és nemcsak engem, hanem a csoport többi tagját is.
Gyorsan közösséget formált belőlünk, s a rendelkezésünkre álló négy óra alatt számos, a témához kapcsolódó feladattal találkozhattunk. A végén nem is akart senki eljönni, csak némi ráadás után engedtük el Esztert. Ekkor határoztam el, hogy folytatnom kell.
A Seneca Beszéd Stúdióban folytatódott kapcsolatunk. Nemcsak azért mentem el oda, mert egy tanárnak nagyon fontos a szép beszéd és a jó kommunikáció, hanem konkrét problémám is volt. Ha sokat beszéltem, egy-két perc alatt megfájdult a torkom.
Fél évig jártam beszédtechnikai órákra. Kis csoportban dolgoztunk. Eszter mindig odafigyelt arra, hogy „megérkezzünk” a csoportba, felejtse el mindenki erre a másfél órára egyéb gondjait, egymásra és magunkra összpontosítsunk. Az egyéni igényekre figyelve, játékos és mégis komoly munka folyt. A foglalkozások után megbeszéltük, hogy mi volt jó és mi nem, s a következő alkalommal már ezek ismeretében dolgoztunk tovább.
Mindegyikünk sokat fejlődött a pár hónap alatt. Én azóta már elkezdtem tanítani, s akár nyolc órát is végig tudok beszélni torokfájás nélkül, amit részben Eszternek köszönhetek.”
Budapest, 2001. február 19.
Gaál Zsófia Anna
